Stallo

1977. Lappföld. Svédország vezető természetfotósa rendkívüli képet készít kisrepülőgépe fedélzetéről. Egy medve látható rajta, hátán furcsa lényt cipel. A fotós szerint egy troll lehet. Ez idő tájt nyoma veszik egy kisfiúnak az egyik dalarnai erdőségben. Az édesanyja szerint egy óriás rabolta el. Soha többé nem kerül elő. 2004. A fotós unokája, Susso saját kriptozoológiai, azaz mitikus lények felbukkanásaival foglalkozó honlapot üzemeltet. Amikor egy idősebb nő felhívja, és beszámol egy törpenövésű, szőrös kis lényről, akit a telke körül látott ólálkodni, Susso azonnal a helyszínre siet, és térfigyelő kamerát szerel fel. Amikor a nő unokája is eltűnik, az egyetlen nyom a kamera homályos képe a furcsa lényről Spjut trolljai elemi erővel sűrítik magukba a meg- és felfoghatatlant: azt, amitől rettegünk, de megismerni vágyunk, sőt, üldözünk. A Stallo különleges thriller, amelyben a feszültséget a természetfeletti misztikuma erősíti, olyan szuggesztív valóságosságot kölcsönözve így a trolloknak, amilyennel ritkán találkozik az olvasó. Szörnyek. Hát csodálkozhat bárki is, hogy Susso fintorogva felhorkant a szó olvastán? Amit ő keresett, az a legkevésbé sem volt szörny, és mégis itt, a szörnykutatók között kellett volna rátalálnia a hozzá hasonlókra. Az elmeroggyantak között! Akik horribilis összegeket pazaroltak expedíciókra, hogy úgynevezett etnolokális kriptideket fürkésszenek, vagyis olyan állatokat, amelyeket a helyi lakosság látni vélt, de a tudomány sosem tudott dokumentálni. Persze végső soron csak a szavakon lovagoltak. A szörny nem a legjobb szó, inkább afféle figyelmeztetés. A latin szótő, monere is ezt jelenti. Eredetileg az emlékezetre utalt ugyaninnen ered a monumentum szó is. De miben állt ez az emlékezet? Hogy bárkiből szörny lehet?