Sharpe diadala : Richard Sharpe és az osszijai csata, 1803. szeptember

Richard Sharpe és az osszijai csata 1803. szeptember Richard Sharpe a bátor angol őrmester visszatérésével - hogy 1803-ban szembeszálljon az indiai marátha szövetség zsoldosseregeivel - Bemard Cornwell elfoglalja az őt megillető helvét Patrick O'Brian mellett a kortárs történelmi regényírók mesterei között. A Sharpé diadala egy hátborzongatóan izgalmas, árulástól és bosszútól sem mentes hadjárat, fordulatokban gazdag, történelmi tényeken alapuló története, mely Nagy-Britanniában és szerte a világon az eladási listák élére került. Richárd Sharpe a véres széringapatami ostrom és az őrmesteri stráfok elnyerése óta eltelt négy évben békésen élt. Viszonylag könnyű élete azonban brutális véget ér, amikor egyszer csak egyetlen túlélője lesz William Dodd őrnagy, a Kelet-indiai Társaságtól a marátha szövetség zsoldosseregébe átállt, hidegvérű angol dezertőr alattomos támadásának. Sharpé bosszút esküszik a chasalgaoni erőd véráztatta udvarán, még ha a kontinens legtávolabbi sarkába kell is követnie a köpönyegforgató Doddot. Küldetése során mélyen behatol az ellenség hátországába, ahol már nem érvényesek a hadviselés kölcsönösen elfogadott szabályai, ahol a pénzért adott és vett hűség veszélyes bizonytalanságot teremt, s ahol Sharpe-nak egyszerre kell óvakodnia ellenség és barát támadásaitól. Az árulás nyomai végül egy kis faluhoz, Osszijához vezetnek, ahol Sharpé és társai csatlakoznak Sir Arthur Wellesley - a későbbi Wellington herceg - seregéhez, hogy megütközzenek a marátha szövetség óriási fegyveres hordáival. A túlerővel szembenéző Wellesley bátran kihasznál egy váratlanul adódó lehetőséget, és csatába vezeti kicsiny seregét, megalapozva ezzel életre szóló hírnevét. A véres összecsapásban Sharpé is kitünteti magát - ám előbb túl kell élnie a mészárlást, hogy elbeszélhesse a század egyik legnagyobb csatájának történetét. Időrend szerint ez a sorozat második kötete, amely négy évvel Széringapatam ostroma után játszódik. A helyzet mit sem változott a szubkontinensen, a helybéli uralkodók többsége inkább harcol az angolok ellen, mintsem önként lemondjon függetlenségéről, és őfelsége adófizetője legyen. Az évek óta tartó hadakozás soron következő fejezetét az angol-marátha ellentét tölti ki, ahol újra megcsodálhatjuk az ifjú Sir Arthur Wellesley (akit később Wellington néven ismer majd a világ) hadvezéri zsenijét, valamint a hozzá tartozó skót ezredek halálmegvető bátorságát. A fordulópont ebben a hadjáratban egyértelműen az osszijai csata (1803. szeptember 23.), amit az angolok létszámbéli hátránnyal kezdtek, lévén alig tízezren rohanták le a nagyjából százezres sereget felvonultató ellenséget. Ennyit az esélyegyenlőségről. A történéseket nem holmi megkeseredett tábori írnok jelentéséből ismerjük meg, hanem Sharpe őrmester személyes beszámolójából, aki nem csupán Osszijánál van jelen, hanem az odavezető út kisebb-nagyobb összecsapásainál (köztük Ahmadnagarba menetből történő bevételénél), miközben legújabb szerelme is szóba kerül, no és persze az a gond, amit Tipu kincsének rejtegetése jelent számára. Ha mindez nem lenne elég, akkor még azt is el kell viselnie, hogy gyalogos létére idejének javarészét lóháton tölti. No meg régi haragosa, Hakeswill őrmester is az életére – valamint vagyonára – tör. Egyszóval nem unatkozik.