Farkasverem

Részlet a regényből: 'Nem ​is veszem észre, a ceruza szánt és telnek a papírok, szürke betűk sorakoznak és valamennyi őriz egy-egy szinte felfedett napsugarat, mondatok sorakoznak és bennük lüktet egy eltékozolt nyár, ívek telnek meg rejtett tűzzel, rajtuk ég és lázad és tombol és sajog egy szomorú ember ifjúsága...' A magyar regényirodalom évtizedekig rejtett értéke volt a Farkasverem, amely először 1934-ben jelent meg, és amelyért szerzője Baumgarten-díjat kapott. Wass Albert társadalomkritikai munkáinak sorát nyitja meg ez a különös hangulatú, különc figurákat fölvonultató mű, mely az 1920-as évek végén, Erdélyben, a Mezőség kopár és álmosító tájain játszódik. A lassan, csaknem észrevétlen csordogáló cselekmény középpontjában a Rápolthy család áll, az özvegy báróné és iszákos öreglegény fia, Jenő. A világtól csaknem elzártan élő asszony mániákus állatbarát: kutyákat, farkasokat, rókákat tart roskatag kastélyában. E szelídített vadakat érzi magához igazán közel. Fia - a valaha irodalmi ambíciókat tápláló, pesti egyetemen tanult - Jenő már csaknem elveszett ember, vadászattal és ivással tölti üres és magányos napjait, még cigarettára való pénzt is a cselédektől kunyerál, szánalmas kiszolgáltatottja anyja bolondériáinak, erőszakos, ellentmondást nem türő természetének. A környék magyar urai is egytől egyig fura alakok: van köztük vörös parókás, hetvenéves vénkisasszony, aki minden szekérzörgéskor a sosem létezett vőlegény fölbukkanását reméli; a gazdálkodó Halász Árpád a nagyvilági férfit mímeli, holott csupán darabos mozgású, ízléstelenül öltöző bugris; Klára kisasszony a vidéken eltemetett értelmiségi nőt sajnáltatja magában; az öreg Zenthay méltóságos úr pedig 1928-ban sem hajlandó tudomásut venni, hogy az ország, ahol él, Románia. Wass Albert olykor szomorkás, olykor ironikus hangú ítéletet mond az erdélyi magyar úri középosztályról, amely pusztán önmagával és idétlen mániáival van elfoglalva, alkatilag képtelen az értelmes és közösségi értelmű cselekvésre. Köreikben a szerelem is valami céltalan és suta semmittevés, a házassági tervek pedig a hozomány fölötti komikus vitává fajulnak. Az iró azonban mintha mentséget keresne szereplői már-már oblomovi restségének magyarázatára: a kopár, álmosító, nyáron porba, tavasszal és ősszel sárba, télen hóba fúló mezőségi táj bénítja szereplőit. De aztán fölismertetően írja: "Nem is a vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják". És mégis kibontakozni látszik a jövőt ígérő, reményteli kapcsolat: Jenő és Brandt Elza házassága a kitörés lehetőségét jelzi: a báró leszokik az ivásról, talán újra írni kezd, gazdálkodásba fog, fölújítják maguknak a kastély régi toldaléképületét, hogy családot alapítsanak. És amikor a kopár mezőségi táj egy pontján végre beköszöntene az errefelé szinte ismeretlen boldogság, Jenő anyját, az özvegy bárónőt szétmarcangolják kedvenc fakasai... Ezt a tragédiába zuhanó, holt magyar világot a regény végén egy nótás kedvű román fiatalember érkezése, dalolása veri föl, aki egy nyersebb, erősebb, életrevalóbb és lélekben is fiatalabb nemzedéket testesít meg. A regény a két világháború közti magyar nagyepika egyik igen fontos értékét képviseli.