Egy pesti örömlány kalandjai Isztambulban

Tessék bennünket elképzelni: mint leendő milliomosok álltunk az isztambuli Galata híd korlátjának támaszkodva, s bámultuk az olajos vizet, a hajókat, szagoltuk a sülő halak bűzét, hallgattuk az ütött-kopott autók állandó tülkölését. Öten voltunk. Elviselhetetlenül sütött a nap, izzadtunk, s káromkodtunk. De tűrtük a megpróbáltatásokat. A milliókért! Alig löktünk egy-egy szót egymásnak, hagytuk a másikat gondolkozni. De láttam az arcokon, hogy valójában csak Korbács töri a fejét, mi csak ábrándozunk. Így is illik. Ő a vezér, s mi hiába is javasolnánk akármit, Korbács szinte meg sem hallaná, s azonnal válaszolna. - Egy francot... Kelemen, aki még most, húszéves korában is csak úgy tud elaludni, ha mesélnek neki, igazolt engem, mert szemét az egyik fehér hajóra meresztve megszólalt: - Vitorlással végigbaszkurálhatnánk az egész micsodát.. . Korbács rá sem nézett. - Egy francot... Látsz itt valahol vitorlást? Hülye.