Delikátesz

Ezekben ​​a novellákban már a búcsúzásé, az öregkori, nosztalgikus visszaemlékezésé a vezérszólam; de az ifjúkorban átélt vagy álmodni mert kalandok anekdotikus fölidézését, a szavakba foglalt, kiszínezett mesékben föltárulkozó álomvilágot élesen ellenpontozza a már-már vaskosan naturalista hűséggel megjelenített maradék valóság: a fehér asztal gyönyöre. A megöregedett, kalandokban megfáradt Krúdy-hősök mint utolsó, még elérhető, megszerezhető örömforráshoz menekülnek a kulináris élvezetekhez, és - hogy hívek maradjanak önmagukhoz, két, kínos gonddal megtervezett harapás és hörpintés közt - mesélik, ha másnak nem, a mindig szolgálatkészen csupa fül pincérnek vagy kasszírnőnek a múltat. Azt a múltat, amelynek legendákká dúsított emléktöredékeiből vélik önmaguk szalon-, de még inkább kocsmaképes image-át fölépíteni. A tüntetően mégis-hedonista életvitel szánalmasságát leplezi le ezekben a novellákban Krúdy, azt a hazug, önmagát is becsapó menekülést, mely az elfogyasztott ételek és italok mennyiségében és mindőségében méri önmaga értékét, s mely kreativitásnak hazudja a fűszerek egyéni variálásának leleményét, és amely szentesíti a valóságnak föltüntetett látszatot. A magyar kisnemesség és középosztály sajátosan ábrázolt végórái ezek - egyre kevesebb nosztalgiával, de annál több ironikus kritikával.