Áttetsző testek

Nabokov ​1972-ben írt kisregénye több kritikusa szerint olyan, mint egy bonyolult gépezet által mozgatott kis makett (az író \nagy\ műveinek kicsinyített modellje): egy humorral, bájjal, megejtő könnyedséggel teremtett csöppnyi világ, melynek szereplői az író kénye-kedve szerint cselekednek, az ő fantáziájából születnek, s oda is térnek vissza, miután eljátsszák szerepüket. Nabokov arra csábít, hogy próbáljuk megérteni ezt a kis gépezetet (vagyis lényegében az ő zseniális agyának működését), gyakran segít is ebben, máskor tévutakra vezeti az olvasót, pimaszul játszik vele, de mindvégig érezhető, hogy a trükkös, szellemes játéknak azért komoly tétje is van: az öregedő művész a halállal, a halálon túli lét rejtélyével és saját halálfélelmével akar szembenézni, még ha elbújik is teremtett alakjai mögött. Azt az elképzelhetetlen szellemi létezést próbálja mégiscsak elképzelni, amelynek nézőpontjából e világi sorsunk áttetszővé válik: így lesz áttetszővé a regény főhősének, az irodalmi szerkesztő - és az önmaga szövegként felfogott életét is szakadatlanul, de reménytelenül korrigáló - Hugh Personnek az élete is, aki véletlenül, holdkóros álmában megöli élete nagy szerelmét, s hátralevő életét börtönökben és elmegyógyintézetekben tölti. A regény szellemnarrátora - aki maga is \áttetsző test\ - mindent lát és mindent tud (s mivel földi életében regényíró volt, bizonyos fokig \alkotja\ is a valóság szövetét és szövegét), de a végkifejletet ő sem képes megjósolni, mert hiába minden írói-szerkesztői-teremtői bravúr: a jövő nem létezik, az \csak egy szófordulat, a gondolkodás káprázata\.