Álomország

A nyílás éppen csak akkora volt, hogy befért a fejem, bár szilánkos oldalai beszorították a fülemet. Naftalin szagot árasztott, láthatatlan pókhálók csiklandozták az orromat és a szememet. Éppen azon voltam, hogy visszahúzom a fejemet, mert nem akartam továbbmenni, de akkor meghallottam egy hangot. Nem a fejemben szólalt meg és nem mögöttem, a fény felől jött, egyenesen a sötétből. - Beau - suttogta - kiengednél játszani? Vissza akartam húzni a fejemet a nyílásból, de úgy tűnt, mintha összeszűkült volna és nem tudtam magam kirántani. A sötétségbe meredtem. Elkezdtem feszegetni a kezemmel a nyílás szűk keretét. A cipőm orrával belerúgtam a talajba és megcsavarodtam, megpróbálva oldalról kiszabadítani a fejemet. Elakadt a lélegzetem. Bár sötét volt, lehunytam a szememet, mert attól féltem, hogy meglátom azt az akármit, ami suttogott. - Játszani - suttogta a hang. Egyre közelebb jött, akármi is volt, egyre közeledett. Éreztem a lélegzetét, olyan édeskés volt, mint a rothadó gardéniáké. Annyira édeskés, hogy rossz volt belélegezni a szagát. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának. A szemem könnybe lábadt. - Játszani. Végül leszegtem az államat és sikerült a fejem többi részét kicsúsztatnom. Megcsapott a napfény és háttal beleestem a szederbokorba. - Engedj ki játszani.